Kezdhetném úgy is, hogy a 3. trimeszter életérzése.
Amikor eljutunk a 3. trimeszterbe, jobb esetben továbbra sem vagyunk rosszul, de az addig szikrázó és csodálatos hétköznapok kicsit megszürkülnek. Elindul a "fészekrakási hormon-koktél" és turbó sebességre kepcsolva nekilátunk annak, hogy mindent tökéletesre megcsináljunk, megtervezzünk, kitaláljunk. Elvileg a bal agyféltekünk az ami turbóra kapcsol, de hát végülis többször képesek vagyunk kifesteni egy szobát különböző színűre. Átpakolni a konyhát, a gardrobot, és nagyon sokan ekkor költöznek.
Én is a szülés előtt pár nappal költöztem el egy másik lakásba, persze ezt a "sors hozta" így...
Persze azóta nagyon sok várandós nő meséli el hasonlóan a történetét, hogy pont akkot, pont úgy alakult, hogy költözni kellett.
És nagy hassal mi pakolunk, és költözünk....habár ez szerintem igencsak jobb agyfélteke :) na mindegy.
Igazából nem erről akartam írni, csak elragad a hév... és az állapotok megfogalmazása, leírása előhozza saját emlékeimet is.
Szóval eljutottunk a 3. trimeszterbe, ha még nem nőtt a pocakunk, akkor itt rákapcsol, és napról napra egyértelműen látszik, hogy valami, illetve inkább valaki 😀 készül odabent.
Kezd elnehezedni a testünk, és egyre nehezebb aludni, enni, létezni...
És mi egyre inkább azt szeretnénk, hogy megszülessen a pici babánk, habár ilyenkor mindig jön a para, hogy még nincs készen a szobája, nincs megvéve a kiságy, a bölcső, vagy a hinta.
Ki hogyan és mit is képzel el a pici kis pocaklakójának.
És annyira szeretnénk, ha a párunk ebben IS segíteni. Igazából azt szeretnénk, hogy mi kigondoljuk, elejtünk 1-2 szót, amiből neki egyértelműen tudnia kellene pontosan, hogy mi mire is gondolunk. És amikor hazajön a munkából, akkor se szó se beszéd nekilát megvalósítani teljes hévvel és energiával a mi álmainkat, ami persze már abban a pillanatban megváltozott amikor kimondtuk, mert egy sokkal jobb jutott az eszünkbe, és nemis értjük, hogy párunk szempillánk egyetlen rezdüléséből miért is nem érti, hogy mi mi a csudát akarunk...?
És persze mindeközben kiszolgál minket, mert lassan nem férünk oda a csaphoz, és a hütőt sem látjuk a hasunktól... 😀😀😀
Nem is tudom, hogy a Nők vagy a férfiak kacagnak jobban mindezen... bárcsak kacagnának, mert akkor az a sok frusztráció, meg nem értés, konfliktus, elvárás, megfelelés.... azon nyomban szétpukkana, és nem maradna más ott, csak az amikor mosolyogva egymás szemébe nézünk, és szavak nélkül tudjuk, hogy szeretlek, és szeretve vagyok....
....
Na a 3. trimeszter nem ilyen....
kicsit olyan, mintha kapnánk egy-két tripla dózist érzelmekből, érzékenységből és kreativitásból is, 😀 párunk pedig... na ő ott maradt az előző álomáson, ő ugyan az, mint aki az x-edik hónappal ezelőtt is volt, és nem kapott extre dózist semmiből.
Az ő világa az, hogy egész nap bent van a munkahelyén, ahol örül, ha túlél egy napot, mert folyamatosan pörög és dolgozik, közben nyomasztja egy nagy adag megfelelés, hogy hogyan is segíthetne a szeretett nőjének, aki jelenleg úgy néz ki, mintha több lufit is lenyelt volna, és igazából minden este sír valamin. Már előre feszült, hogy haza kell mennie, és nem tudja azokat a helyzeteket "megfelelően" megoldani, amit dob neki a kedvese...aztán beül a kocsiba, és elindul. Útközbe megpróbálja azt az ezer viber üzenetet értelemezni, aminek nagy része matrica amelyik sír, vagy nevet, és néhol egy két info arról mit is kéne beszereznie...aztán hazaér. Megáll a ház előtt. Ül még pár percet a hideg autóban, hogy megpróbálja lecsendesíteni a fejét, ami egész nap zúgott a munkahelyén. De közben már összeszorul a gyomra, hogy már megint mi lesz otthon. Majd benyit....és a kedvese úgy fogadja, hogy miért késett 5 percet, miért nem küldött egy üzenetet, mert a krumpli kihült és a hús is ehetetlen, pedig egész nap főzött, és egyébként is olyan rosszul érzi magát fáj a dereka, meg a lába, lüktetnek az erei, állandóan pisilnie kell és persze szomjas is, és nagyon melege van, de ha kinyitja az ablakot, akkor meg hideg van. És teljesen be van parázva, hogy még mindig nincsen kész a gyerekszoba, mert zöld lett ugyan, de mégiscsak kékre kellene festeni, és ......."ANNYIRA EGYEDÜL ÉRZEM MAGAM EBBEN AZ EGÉSZBEN, olyan, mintha csak nekem lenne fontos a gyerekünk, te olyan mintha nem is csinálnálk semmit".....blablabla
És egyébként tényleg így érzi magát kedvese, nincsen benne költői túlzás kedves Uraim, ha esetleg Ti olvassátok. A várandós nők ezt a legmélyebb és a legmagasabb érzelmi hullámokban megélik, átélik, és néha nekik is nagyon nehéz követni saját magukat.
És a férfi?
A férfi pedig ott áll, teljes system error van, a túl sok megoldani való probléma közül azt se tudja melyikkel kezdjen és csak áll, majd vagy bezáródik és elvonul valamit magányosan megszerelni, vagy bekapcsolja a tévét, hogy végre valami leürítse az agyát, vagy elmegy otthonról, mert sürgős dolga lett, vagy csak áll és próbálja menteni a menthetetlent.
Ismerős ugye??
Mi a megoldás?? 😀
A megoldás nagyon egyszerű. Ültesd le kedvesedet, főzz neki egy teát, vagy egy pohár vizet adj neki. Fogd meg a kezét, és kedvesen nyugtasd meg, hogy ne félj drágám, nem vagy egyedül, veled vagyok és együtt megyünk át ezen. És közben kedves férfiak tudjátok, hogy minden várandós nő ilyen. Nem azért, mert megoldást várnak tőletek, hanem azért, mert annyira egyedül érzik magukat a hullámvasútjukon. És egy apró pici figyelem, megértés és szeretet az ami csodákra képes.
Egyébiránt ugyis átrendezik a konyhát, ha segítetek, ha nem 😀 😀 😀 , mert a hormonok miatt nem tudnak másképpen viselkedni.
Nőként pedig csak azt tudom mondani minden drága kismamának, hogy tudjátok nem vagytok egyedül, mert ebben a pillanatban is sok száz-ezer kismamam éli meg ugyan ezeket az érzéseket amiket Ti. És igen is egyedül éljük meg, és végtelenül egyedül érezzük magunkat ha van párunk, ha nincs, hiszen egyedül születünk és egyedül halunk...
a párunkat pedig próbáljuk ne szekálni a végletekig, egy kicsit lehet, de mértékkel 😉
írta: dmzoecoach
